Parallels

There’s a deep dark hole in the centre of myself. I try to fill in but all I can do is hiding it. I drink alcohol, I smoke, I collect a lot of things, make art, look for the company of people, go to church, go to a psychotherapyst, change my jobs, my hobbies, my appaerance, try different new things, but everything helps me just for a short period of time. I’ve lived with it since my childhood. In my fantasy I’m fine but I can’t spend much time there.

It’s not an easy life. Madness always grins in the depth. Sometimes I lose my mind and hear voices and words of invisible beings. At these times I have to take medicine. The Ripedon blocks the hallucinations but sadly, my imaginations too. When I take it, I lose my motivation and very hard to say no to booze.

The world of dolls is a great illusion. They don’t get older, don’t get sick, don’t have financial or private problems. Their existence is full of beauty, diversity and joy. When I play with them, I fall into this inpossible universe. Plastic girls and boys, plastic smiles and hearts, there’s no pain, no sorrow. Their biggest problem is what clothes to wear and how to pose in front of the camera.

Philip K. Dick wrote a novel: The Three Stigmata of Palmer Eldritch. In this book, solitary settlers lived on a distant planet. The only fun was that they projected their minds into the residents of a dollhouse. It was really amusing but empty a bit. Then came Palmer Eldritch and offered a much better game. Don’t play with dolls! You can change the reality! And this was the beginning of total insanity. Who tried the new game, changed forever.

So I balance myself equally between the gentle dolls and the fateful parallel worlds.

This is Palmer Eldritch, one of my old drawings.
(2012, ink on paper, Adobe Illustrator, Wacom Intuos 3)

diplomarajz_06_palmer_eldritch_web_

I hope the dolls will win.

IMG_2660

IMG_2662

 

Advertisements

Cigiprojekt

Project smoking

I try to quit smoking. A few weeks ago i decided not to buy cigarettes for two weeks, and from the money i saved, i will enhance my collection. Here is what i got. The CAM girls will be repainted, Draculaura was used, but for a good price and Robecca was missing from my collection for a long time (this version is my favorite).

30_cigipenz_01

Rég eltelt már a két hét a nagy fogadalmam óta, de mostanra jött össze minden, amit szerettem volna begyűjteni. Tényleg nem vettem cigit két hétig – igazság szerint azóta sem –, de ha becsületes akarok lenni, mégis csak félsikert könyvelhetek el. A férjemtől szoktam kérni egy-egy szálat, amikor nagyon kész vagyok, de azt is ritkán, mert töltős dohányt szív, ami nekem rettenetesen erős. Ennek ellenére nem utálom magam (nagyon), magamhoz képest ez is jelentős haladás.

30_cigipenz_03

No de a cuccok! A tengeri szörnyhöz Loona hozta meg a kedvem, de az eladó annyira bíztatott, hogy nagyon kedvezményesen megszámítja, ha választok még babát, hogy a vámpír párját és egy pici gyári hibás, de egyébként kitűnő állapotó Picture Day Draculaurát is hozzácsaptunk. Tengeri szörnyem már van egy, csak épp a torzóját Eyeris használja; a CAM vámpír viszont kompletten van így meg két példányban – tehát mindkettőnek gyakorlatozhatok a fején, hiszen azok minkettőnél duplán vannak meg. A Dracu tényleg vitrinbaba volt, a haja az eredeti gyári fazonjában, ami nekem nem tetszett, meg egyébként is poros volt, így megmostam és az öltöztetéshez legpraktikusabb lófarok mellett döntöttem. A hibás kezét csak ki kellett cserélni, szerencsére volt tartalék kezem. Fufrus Draculaurám nem is volt eddig, és az erős makeup is kedvemre való. Robecca már rég hiányzott a gyűjteményemből, és ez a táncos verzió a lila sminkjével különös kedvencem – ő dobozosan került hozzám.

30_cigipenz_02

A pucér csajok is mindjárt vidámabbak hajjal…

30_cigipenz_05

Egy fekete és egy fehér modellfestékkel gyarapodtam még, és a csodálatos, alapozónak és fixírnek is használható matt Tamiya lakk is alig várja, hogy teszteljem.

30_cigipenz_04

Kalandra fel! 🙂

Megvan

Miután belekiabáltam az éterbe a múltkori bosszúságomat, kötelességemnek érzem tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy Eyeris előkerült. Sajnos nem írhatom le a részletes történteket, de nem hazudok, amikor azt mondom: kaptam egy fülest, hogy hol keressem, és ott volt – egy teljesen valószínűtlen helyen a lakáson belül. A lényeg, hogy megvan, és remekül érzi magát.

24_eye_1

A másik érdekesség, hogy… Nos, nem is tudom, hogy mondjam… Sajnos a kórházban, pláne, miután kiderült, hogy a gyógyszerek miatt nem szoptathatok tovább, pillanatok alatt visszaszoktam a dohányzásra. (Terhességem előtt erős dohányos voltam, aki sosem csinálta, el sem tudja képzelni, mennyire erős, kínzó függőség.) Gondolkoztam, hogyan szoríthatnám vissza, és a következőre jutottam. Az első, nehéz heteket, egész pontosan kettőt úgy fogom áthidalni, hogy minden nap félrerakom azt az összeget, amit cigire költenék, és a második hét végén az összegyűlt pénzből a gyűjteményemet fogom gyarapítani. Jó sok minden van a kívánságlistámon, úgyhogy addig is, ha rágyújtanék, inkább lelkesen böngészem a webshopokat és árverőoldalakat. Természetesen a sikerről vagy bukásról megint írni fogok pár sort a kitűzött idő leteltével.

24_eye_2

Drukkoljatok 🙂

Lábadozás

Nem is tudom, hol kezdjem… Mivel a látogatóimat már sokkal inkább baráti társaságnak, mintsem arctalan olvasóknak érzem, egyszerűen leírom néhány mondatban, ami velem történt. Sajnos olyan durván lerántott a szülés utáni depresszió / pszichózis, hogy egy hetet kórházban is kellett töltenem, ezért „tűntem el” és maradtam el levelekkel, csomagokkal is. Még egy darabig kell járnom pszichiátriai gondozásra, hogy minden rendben legyen. Nem számítottam rá ilyen erős formában, és nem sikerült időben segítséget kérnem – sokáig nem is éreztem, hogy ennyire le lennék terhelve. Mindegy, tanulságos volt. Viszont azt már a kórházban éreztem, hogy a kisfiam és férjem odaadása mellett milyen sokat számít egy konstruktív hobbi és a kapcsolódó kör: szégyen, bűntudat és egyéb lehúzó, káros gondolatok helyett arra igyekeztem-igyekszem ráállítani az agyam, hogy milyen kreatív projekteket szeretnék folytatni és elkezdeni, amikor már van erre lehetőségem. Ezért is határoztam el, hogy megírom ezt a kivételesen személyes, átvezető bejegyzést.

22_1gen_spectra_01

___

22_1gen_spectra_02

___

Szívet melengető volt, hogy mennyi családtag és barát sietett a férjem segítségére a kisbabát ellátni, na meg persze benne tartani a lelket. Ezzel kapcsolatban viszont sajnos egy olyan apró, ám teljességgel érthetetlen és kinyomozhatatlan árulás is történt, amit legalább itt leírok, hogy ne maradjon bennem az ezzel kapcsolatos frusztráció. A masszív szekrény legalsó, zárható polca, ahol a jelenleg a MH babáim zömét tartom, úgy nézett ki, mire hazaértem, mintha a közepébe rúgtak volna egy focilabdát. A kis állványerdő helyett egymás hegyén-hátán, összevissza hevertek a babák, de ami a legszomorúbb: egy eltűnt, mégpedig a számomra nagyon értékes háromszemű szörny, amit logó gyanánt is használok. Az összedőlés hagyján, édesanyám például egy alapos nagytakarítást is csinált (ezer köszönet érte), szóval bármi történhetett, de a hiányos leltárt egyszerűen nem értem. Próbáltam keresni a lakásban, egyelőre nem találtam meg. Persze, azzal is próbálom magam nyugtatni és egyben reménykedem, hogy az utóbbi időben már olyan szétszórt voltam, hogy én raktam el valahová… Ez ellen mondjuk az szól, hogy nagyon akkurátusan tartom számon a gyűjteményem darabjait, és még rossz idegállapotban is mindig tudom, melyiket hova helyezem át és mibe öltöztetem. Ezzel együtt én örülnék a legjobban, ha Eyeris egyszer csak előbukkanna a lakás egy félreeső zugából. Bosszúságom és csendes szomorúságom közepette úgy döntöttem, nem gyanúsítok senkit, aki megfordult nálunk a távollétemben (azokat sem, akikkel esetleg ellentmondásos a viszonyom), hanem megoldatlan X-aktaként elásom a sok furcsa emlékem közé.

Eredetileg Eyerissel illusztrálva, és az előző bekezdés nélkül írtam volna meg ezt a posztot. Elterveztem, hogy majd beállítom, ahogy a két kezével eltakarja a szemét, és csak a harmadik szem néz a kamerába. Őt helyettesíti most kedvenc karakterem és egyik legnagyobb becsben tartott babám, a hibátlan első generációs Spectra (akire egyébként Márti fülesének köszönhetően tettem szert). Szimbólumként a nyitva tartott harmadik szem helyett az áttetsző kezecskékkel félig-meddig elfedett szemek is megjárják.

22_1gen_spectra_03___

Hobbinak nevezem a dolgot, de a szenvedély kifejezéssel talán közelebb járok a valósághoz. 🙂 És nem azért csinálom, mert nincs vagy nem kielégítő az életem, sőt. A férjem és a kisfiam nélkül el sem kezdtem volna az egészet. Magyarázattal pedig ugyanannyira nem tartozom ezért senkinek, mint ahogy a rajzaimért és festményeimért sem. Sokkal többet ad, mint amennyit elvesz. De talán éppen Ti, akik olvasni szoktatok és persze én is Titeket, értitek ezt. Több mint terápiás volt, amikor a kórházban előre, papíron megírtam öt blogbejegyzés szövegét (méghozzá a korábbi vicces stílusban), amelyekhez már készen vannak a régebbi és legújabb készítésű ruhák. Amióta hazajöttem, már varrtam is. Művészceruzáim és ecseteim eleve vannak, egyedül két tégely modellfesték beszerzése vár a jövő hétre – és persze a fotózás a posztokhoz, amikor éppen időm engedi. 🙂

22_1gen_spectra_04

___

22_1gen_spectra_05___

„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. –
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.”

– William Shakespeare: Szentivánéji álom –